Reggel indultunk La Pazból; két egyforma Toyota Land-crusier várt ránk a hotel előtt. Mi öten: Macus, Béla, Tünde, férjem és én, na meg a sofőr bepakoltuk a háromnapi cuccot a csomagtartóba. A többiek Ricoval együtt a másik autóba...  Korán volt még, forgalom semmi. A város 3800 méteren, 0 celsius a hőmérséklet; kiértünk a katlanból, 10 km után elértük az 5600 m-es hágót. Megint ájuldozni kezdtem a magaslat miatt, pedig gyógyszert is vittem direkt ezért, de nem nagyon segített. A többiek viszonylag jól bírták, egyenlőre. A nap gyönyörűen süt és körülöttünk ragyognak az Andok hófödte csúcsai. - Hógolyóztunk rövidnadrágban...  Fantasztikus érzés volt; ott álltunk a világ tetején!

- Innen már a halálvölgy következett; eleinte jó, aszfaltos az út (még csodálkoztunk is, milyen jóóó úton haladunk) a régi úton már csak biciklikkel ereszkednek le a bátrabbak. 100 km és másfél óra múlva a növényzet megváltozik... az átmenet döbbenetes, dehát a trópuson vagyunk. Az aszfalt eltűnik, körülöttünk mediterrán a táj; még látszanak a távolban a hófödte hegyek, de fél óra múlva már trópusi a növényzet, banán és kókusz, kávéfa stb. Ereszkedünk lefelé a hegyről, egyre rosszabb az út, néhol akkora a sár, h tengelyig süllyedünk a dzsippel. Mellettünk alázuhanó vízesések, fantasztikus a táj... Fél nap alatt 5600 m-ről 500 m-en vagyunk. Az út eszméletlen, amíg élünk, nem felejtjük el...!

- Dózerrel elegyengetett, kaviccsal leszórt földúton haladunk, belevájva a hegyoldalba. Itt-ott, de elég sűrűn vízesés; ami vagy át van vezetve az út alatt, vagy csak úgy átfolyik alattunk. Ettől aztán néhol tengelyig süllyedünk a sárba. Két óránként megálltunk szervizelni és a bagósok is rágyújthattak. Útközben megálltunk egy faluban kajálni, ismét csirkét... Majd elértük amazóniát, a sík vidéket. Azt hittük, h az út javulni fog, de sajnos még rosszabb lett, 20-30-al kerülgettük a kátyúkat.  

Este 11-re értünk be Rurrenabaque nevű városkába; a hotel  átlagon aluli, de hát a világ végén voltunk... (szunyogháló ablak helyett, szerény berendezés) hulla fáradtan keveredtünk ágyba és olyan jót aludtunk; de előtte a zuhany alatt sarat mostunk ki a hajunkból... 

      Reggeli után nagyot csavarogtunk La Paz-ban, a béke városában. Mint megtudtuk, az eredeti (indián) város 4200 méteren volt eredetileg egy sík vidéken; mivel nagyon szeles hely volt, ezért leköltöztették a spanyolok ebbe a hatalmas, kráter-szerű völgybe, 400 méterrel lejjebb.  Itt kezdődnek az Andok keleti lejtői, amik rövid távon belül szakadnak le 4200 m-ről 400-ra. Holnap ezen az úton, az ún. "halál-úton" (death road) ereszkedünk le az Amazonas vízgyűjtő területére, a folyókkal át meg átszőtt amazóniai jungelbe...

A városban nyüzsög az élet, kevesebb az indián és félvér, mint Peruban. Inkább a spanyolos rassz ismérvei láthatók az arcokon. Hatalmas katedrálisában éppen mise és elsőáldozás folyt; a kislányok hóhefér tüllben,  a fiuk is hófehérben és csokornyakkendőben.  Majd átmentünk a város másik nevezetességéhez, a Szent Ferenc Katedrálishoz.

Közben elámultunk azon, h a helyi asszonyok mind fekete kalapban, bő szoknyában, hátukon élénk színű batyuval közlekedett.

Kellett vennünk a jungeltúrához valami hálózsákot, meg sátrat is. A sátrat végülis ki tudtuk bérelni, de a zsákot meg kellett venni. Végre egy ócskásnál vettünk emlékbe egy igazi, autentikus indián-korsót, a jellegzetes, patkó alakú fülekkel... este megbeszélés, majd alvás; mert holnap nagy út állt előttünk.

   Reggel 10-kor indultunk Cuscobol Punoba, a Titicaca tó melletti ősi városba. 6 és fél órai buszozás után jutottunk el ebbe a nem túl szép, vízparti városba. A szállásunk nagyon jó, de a hidegre nem voltunk felkészülve; Igaz, h közel az egyenlítő, de 3800 m magasan vagyunk, a hőmérséklet 8 celsius; a tó vize 2-3 lehet. A hely érdekessége az úszó szigeteken élő különleges népcsoport (Uros indián). A totora-nádat tövestől kiássák, 2x8 m-es tömbökben; ezt odavontatják a szigetükhöz és cölöpöket vernek a 40-50 cm vastag úszó tömbökbe, majd összekötik őket. Az egészet lepányvázzák és levágott nádat terítenek rá keresztbe-kasul, jó vastagon. Erre nádházakat építenek és ott laknak. Az egész úgy imbolyog, mint egy tutaj, de a láb alatt még jól be is süllyed; szédületes állapot...!

Halászatból, vadászatból és mostmár idegenforgalomból is élnek. A csónak, amit csinálnak olyan, mint Heyerdahl - RA - I. és RA II. - hajója.  Nagyon míves munka, de csak egy-két évig használható, aztán elrohad és lehet kezdeni előlről.

Alul voltunk öltözve így a vízen a szélben dideregtünk, legtöbben jól meg is fáztunk. Visszaérvén a városkába, este egy pizzériába mentünk, ahol a jól befűtött kemence mellett melegedtünk és mivel mindenki igencsak megéhezett, jólesett a meleg és ízletes vacsora.

Déli 1 óra után indultunk Copacabana falun át - (ez nem a híres Rio-i Copacabana; a feltevések szerint itt találtak egyszer egy könnyező Krisztus-szobrot; elvitték Rióba egy kápolnába - erről kapta nevét a híres Copacabana) - Bolíviába, de a buszterminálban kiderült, h arrafelé sztrájk miatt lezárták az utat és a határt. Fogtunk hát egy nagyon lepukkant múzeumi-szökevény buszt és egy másik úton indultunk el. Olyan szakadt volt a busz, akartunk is, nem is beszállni; a csomagtér félig volt sóderrel vagy hasonlóval, félve tettük be a csomagjainkat. A sofőr nem akart 9 emberrel 140 km-ert furikázni, ezért ordibálva, kínálgatva eladta a többi 11 helyet is (1 óra késés). Elvitt minket kerülő-úton a bolíviai határig. A táj teljesen lapos, vizenyős fennsík, 3800 m-en; rengeteg állat a legelőkön, bokáig a vízben. A szárazabb részeken burgonya, kukorica stb.

A határnál kiszálltunk, óriási csődület: egy bazár az egész! Egy folyó hídján gyalog húzgáltuk magunk után a csomagjainkat a túlsó, bolíviai partra. Rengeteg riksa, árus, utcai-konyhák, kaja-illat, dudálás, ordibálás, kosz, káosz, amerre néztünk. Peruból kijelentkezés, (idegességünkben nem találtuk a statisztikai kártyánkat sehol, de végül mindent átkutatva meglett) űrlapok kitöltése, adminisztráció stb. Végre bent voltunk Bolíviában! Óriási érzés volt !

Találtunk egy kis-buszt, ahol már ült 3 bő-szoknyás, kalapos asszonyság és a tető-csomagtartó kétharmadát elfoglalták a batyuik. Árulni indultak La Pazba. Közéjük ékelődtünk és a tetőre még a mi bőröndjeink is felkerültek valahogyan. Aztán addig nem indultunk, amíg a busz teljesen meg nem telt... (fél óra) Este 9-kor értünk be La Pazba. 

A látvány lenyűgöző; a fényeket a kristálytiszta levegőben a fennsíkról már 50 km-ről láthattuk. Amikor a város közelébe értünk, olyan volt alattunk a 400 m-rel lejjebb fekvő város, mintha repülővel érkeztünk volna... A fennsík széléről szerpentin vezet a tölcsér-szerű kráterben fekvő, kivilágított város felé és az égből való leszállás élményét adja...  A szálllásunk korrekt, szép és a belvárosban van. 11-kor keveredünk ágyba.

      Korán reggel fél 6-kor indult vonatunk vissza, Cuscoba; nem esett jól a korai ébresztő. Négy órát utaztunk az Urubamba mellett, míg visszaértünk a cuscoi szállásunkra; 1 óra szerviz szünet után elindult a csapat várost nézni a prof. vezetésével. A Naptemplom-ot néztük meg és megértettünk néhány dolgot a helyi őslakók ellopott történelméről, az identitástudat fontosságáról, a katolikus egyház kapzsiságáról... Érdekes maga a templom. Az egykori inka templomegyüttes: Naptemplom, Fénytemplom, Szivárványtemplom stb. helyére a római katolikus egyház épített katedrálist és kolostort. Az ősi falakat több, igen komoly földrengés rombolta. Az egyház igyekezett eltüntetni a "pogány" vallás emlékeit és úgy építette újjá, h a régi falakat levakolta. Az utolsó, 1957-es földrengés után derült ki, h a lepergett vakolat alatt inka falak húzódnak. Egy részüket eredeti állapotukra visszatisztíthatták az Unesco emberei, más részüket a Vatikán nem engedte "kicsomagolni". 

A Naptemplomból ma mindössze egy kis szöglet látszik, a többi be van építve a Dóm épületébe. Érdekesek voltak a hatalmas, faragott bazalt építőkövek is, mert csapokat, hornyokat faragtak beléjük a jobb kapaszkodás kedvéért. - Lego - ez a nép nagyon büszke a mindössze 6-700 éves kőkorszaki kultúrájára, de ha összevetjük az egyiptomi vagy görög, többezer éves kultúrával, hááát...

Délben mi alpakát, Béláék sült tengeri malacot ettek. Adtunk egymásnak kóstolót, az alpaka kecske; a malac patkány-ízű volt, habár azt még nem ettünk és minden bizonnyal nem is fogunk. A perui borok viszont nagyon ízlettek.

      Ollantaytambo városkából gyalog indultunk délelőtt 10-kor a romvároshoz. Egy nagyon vad, gyorsfolyású folyó (Urubamba) mentén  haladva értük el a szent hegyet. Olyan erősen zúgott mellettünk a folyó, h egész éjjel hallani lehetett a hotelből... Busszal is fel lehet jutni a Machu Picchura, de mi "tökösen" gyalog vállalkoztunk az erőpróbára, a lépcsők meghódítására. A szintkülönbség csak 400 m, de 1500 lépcsőt kellett megmászni, míg elértünk a Világörökség részét képező romváros bejáratáig. A csapatból mindenki hős volt; főleg Tünde - aki hetvenen túl - remekül vette az akadályt. Igaz kicsit lemaradt mögöttünk, de ezt kihasználván Béla és Anti is, egy-egy pihenőnél szusszantottak egyet... A romterületen a látvány lélegzetelállító !  A helynek igazi misztikus kisugárzása van...

Nem egyértelmű, h miért építették ide a várost a régiek. Igen nehezen megközelíthető, mégis önellátásra berendezkedett városukban 4-5 ezer ember élt. Vízzel, az évi 2500 mm csapadék és a környező források látták el. Az inka-ösvényen érkezők tudtak csak eljutni a városba, az ösvényt őrök figyelték. Kísérőnk, a professzor feltételezése szerint talán a gazdag vezető réteg öregjeinek, papjainak épült utolsó éveikre, meg a kiszolgáló személyzetnek. A tájolás É-D, K-Ny-i irányú. A szemközti hegyen felfedezhető a condor, a puma képmása; a kígyó pedig akár a környező hegyek hullámvonala, vagy az alattunk tekergő, örvénylő folyó (Urubamba) is  lehet. Az épületek hihetetlenül jó állapotban maradtak fenn. Az inkák 1200 körül hódították meg a vidéket, 1500 körül már a spanyoloké volt. Tehát a település kb. 300 évig működött, aztán a nehéz megközelíthetőség miatt elfelejtődött. Csoda, h ezen a meredek hegyen milyen teraszos művelésű földet tudtak kialakítani, még a szemközti szent hegy csúcsán is. Mindez kerék, igavonó állat nélkül, gránitból... A professzor tartott nekünk egy előadást és csodálkoztunk azon, milyen közismert személyiség lehet, mert a helyi turisták felismerték és ujjal mutogattak rá.  Közben percről percre változott a kép; hol sütött a nap, később felhők, majd eső, szivárvány váltakozott, így sikerült rengeteg szép fotót csinálnunk...  Lenyűgöző, misztikus hatás alatt álltunk ott földbe-gyökerezett lábbal, igyekeztünk magunkba szívni és emlékeinkbe bevésni ezeket a pillanatokat...  Lehet, h téves a mondás, miszerint "Rómát látni és meghaln"? - Úgy éreztük, ezért a felejthetetlen élményért megérte a sok megpróbáltatás;  hihetetlen volt, h ott álltunk szemtől szemben ezzel a csodával...

Délután szépen esegetett az eső, így úgy döntöttünk mégis busszal megyünk le a hegyről, mivel eléggé elfáradtunk és nem akartuk megkockáztatni, h a csúszós lépcsőkön lebukfencezzünk. Mi öten, Tünde, Macus, Béla, Anti és én gyorsan leértünk, a többiek viszont visszafelé is megtették az 1500 lépcsőt (bravó) - szegények jól bőrig áztak, mire leértek - És még valami: láttunk útközben levélhordó hangyákat egy fán; ahogy a levéldarabkákat cipelték, némelyiken 1-2 potyautas hangyával...