Ollantaytambo városkából gyalog indultunk délelőtt 10-kor a romvároshoz. Egy nagyon vad, gyorsfolyású folyó (Urubamba) mentén  haladva értük el a szent hegyet. Olyan erősen zúgott mellettünk a folyó, h egész éjjel hallani lehetett a hotelből... Busszal is fel lehet jutni a Machu Picchura, de mi "tökösen" gyalog vállalkoztunk az erőpróbára, a lépcsők meghódítására. A szintkülönbség csak 400 m, de 1500 lépcsőt kellett megmászni, míg elértünk a Világörökség részét képező romváros bejáratáig. A csapatból mindenki hős volt; főleg Tünde - aki hetvenen túl - remekül vette az akadályt. Igaz kicsit lemaradt mögöttünk, de ezt kihasználván Béla és Anti is, egy-egy pihenőnél szusszantottak egyet... A romterületen a látvány lélegzetelállító !  A helynek igazi misztikus kisugárzása van...

Nem egyértelmű, h miért építették ide a várost a régiek. Igen nehezen megközelíthető, mégis önellátásra berendezkedett városukban 4-5 ezer ember élt. Vízzel, az évi 2500 mm csapadék és a környező források látták el. Az inka-ösvényen érkezők tudtak csak eljutni a városba, az ösvényt őrök figyelték. Kísérőnk, a professzor feltételezése szerint talán a gazdag vezető réteg öregjeinek, papjainak épült utolsó éveikre, meg a kiszolgáló személyzetnek. A tájolás É-D, K-Ny-i irányú. A szemközti hegyen felfedezhető a condor, a puma képmása; a kígyó pedig akár a környező hegyek hullámvonala, vagy az alattunk tekergő, örvénylő folyó (Urubamba) is  lehet. Az épületek hihetetlenül jó állapotban maradtak fenn. Az inkák 1200 körül hódították meg a vidéket, 1500 körül már a spanyoloké volt. Tehát a település kb. 300 évig működött, aztán a nehéz megközelíthetőség miatt elfelejtődött. Csoda, h ezen a meredek hegyen milyen teraszos művelésű földet tudtak kialakítani, még a szemközti szent hegy csúcsán is. Mindez kerék, igavonó állat nélkül, gránitból... A professzor tartott nekünk egy előadást és csodálkoztunk azon, milyen közismert személyiség lehet, mert a helyi turisták felismerték és ujjal mutogattak rá.  Közben percről percre változott a kép; hol sütött a nap, később felhők, majd eső, szivárvány váltakozott, így sikerült rengeteg szép fotót csinálnunk...  Lenyűgöző, misztikus hatás alatt álltunk ott földbe-gyökerezett lábbal, igyekeztünk magunkba szívni és emlékeinkbe bevésni ezeket a pillanatokat...  Lehet, h téves a mondás, miszerint "Rómát látni és meghaln"? - Úgy éreztük, ezért a felejthetetlen élményért megérte a sok megpróbáltatás;  hihetetlen volt, h ott álltunk szemtől szemben ezzel a csodával...

Délután szépen esegetett az eső, így úgy döntöttünk mégis busszal megyünk le a hegyről, mivel eléggé elfáradtunk és nem akartuk megkockáztatni, h a csúszós lépcsőkön lebukfencezzünk. Mi öten, Tünde, Macus, Béla, Anti és én gyorsan leértünk, a többiek viszont visszafelé is megtették az 1500 lépcsőt (bravó) - szegények jól bőrig áztak, mire leértek - És még valami: láttunk útközben levélhordó hangyákat egy fán; ahogy a levéldarabkákat cipelték, némelyiken 1-2 potyautas hangyával...